Szilágyi Domokos - Haragban
Még egy kedvenc vers!
Lövétei Lázár László: KÉT SZÉK KÖZÖTT
Valaminek vége akar lenni…
Semmi kedvem nincs elébe menni:
sokkal jobb így, székek közt, a földön:
ide még a jó felem is följön
számon kérni mindenből a kvótát,
ha már kezesként értem is jótállt:
harminckét év volt eddig a kölcsön,
most éppen a maradékot költöm,
s fölélve az aranytartalékot,
le kell dolgoznom a hátralékot –
ha valaki, a jó felem tudja,
mulasztásból hány pokolra futja…
Valaminek vége akar lenni.
Jó lenne komolyan tenni-venni,
s fél hat körül tényleg itt a reggel:
azt hiszem (a mostani eszemmel),
hogy ez is elég. És hogy idővel
kibékülhetek a hosszú böjttel:
eleget piszmogtam a „Csak én!”-en,
s az se volt jó. Nem tudom, hogy mért nem,
de az biztos, hogy ma izgalommal
bíbelődök mindenféle lommal –
mondjuk, lehetne csinálni jobban,
de ma minden úgy van jól, ahogy van…
Valaminek vége akar lenni,
de a rossz felem már megint kezdi –
nem tudom, milyen kútból merített,
de olyan jól kifertőtlenített,
hogy egy darabig semmi egyébbel
nem törődtem, csak a hülye vérrel,
pedig került volna, aki kér, és
nem is lett volna nehéz a kérdés,
s mégis össze-vissza hadoválva,
valamilyen furcsa szóra várva
azzal szívattam magam, hogy holnap
melyik halott lesz a leghalottabb…
Valaminek vége akar lenni.
Mit tudom én, mi szeretnék lenni!
Elmerülök nyári tejbe-vajba,
s nem félek, hogy túlcsordul a habja.
Felhő jön? Majd felhőmódra elszáll,
mint az első fehér-szürke hajszál:
tegnap téptem ki az első szálat,
szegény!, most a kád fenekén szárad,
de ez is valami: semmi többet
nem akarok, csak hogy az időmet
én töltsem ki. Elég lenne bőven
ennyi izgalom is. Pláne tőlem…
Valaminek vége akar lenni,
de dicsérni jöttem, nem temetni:
beinteni betegségnek, ráknak,
vagy besorolni metaforáknak,
hátha egyszer más leszek, csak egyszer,
s végre belehúzhatok ezerrel
– kár, hogy be fog dögleni a pink nyár:
ősz és tavasz között volt bajom már,
s készülődhetek megint a télre,
hogy ne arkangyal legyen a vége,
inkább valami egyszerű hakni
– bár ebbe is bele lehet halni.
Hogy bűnös vagyok, nem vitás.
De bármit gondolok,
az én bűnöm valami más.
Tán együgyű dolog.
Mint fösvény eltűnt aranyát,
e bűnt keresem én;
elhagytam érte egy anyát,
bár szívem nem kemény.
És meg is lelem egy napon
az erény hősein;
s hogy gyónjak, kávézni hívom
meg ismerőseim.
Elmondom: Öltem. Nem tudom
kit, talán az apám -
elnéztem, amint vére folyt
egy alvadt éjszakán.
Késsel szúrtam. Nem színezem,
hisz emberek vagyunk
s mint megdöföttek, hirtelen
majd mi is lerogyunk.
Elmondom. S várom (várni kell),
ki fut, hogy dolga van;
megnézem, ki tűnődik el;
ki retteg boldogan.
És észreveszek valakit,
ki szemmel, melegen
jelez, csak ennyit: Vannak itt
s te nem vagy idegen...
Ám lehet, bűnöm gyermekes
és együgyű nagyon.
Akkor a világ kicsi lesz
s én játszani hagyom.
Én istent nem hiszek s ha van,
ne fáradjon velem;
majd én föloldozom magam;
ki él, segít nekem.
 |
